Jelenleg a megpiszkolt vad szenvedésének megváltása, az értékes vadhús és a trófea, egyáltalán a vad birtokba vétele inkább íratlan, mint írott kötelességünk. A vadászati törvény és a végrehajtási rendelet (továbbiakban vhr.) alapján kötelező a sebzett nagyvad felkutatása és elejtése. A Vhr egy bekezdését külön érdemes kiemelni, hiszen erről hajlamosak vagyunk
22.§ (1) A sebzett vadat addig kell keresni, amíg megtalálására esély van. Nagyvadra leadott lövésnél akkor is utánkeresést kell folytatni, ha a helyszínen sebzésre utaló jelek nem találhatók.
A fentiek tükrében hogyan veszhet el mégis annyi vad? Mint azt az élet más területein megszokhattuk, itt is a szabályok betartatása marad el. Ezért ha csak a belső kényszer, az íratlan szabályok betartása és a vad tisztelete nem dolgozik az elejtőben – vagy a vadászatra jogosult szakszemélyzetében – , akkor a vad elveszik.
Pedig a megsebzett, de nyomát vesztett vad kézre kerítése egyrészt erkölcsi kötelességünk, másrészt gazdasági érdek is. Az elejtési díjon és a lőtt vad húsának értékesítésén keresztül bevételt jelent a vadásztatónak és bevétel az ágazatnak, ezáltal a nemzetgazdaság része. Hogy mennyi vad lesz az enyészeté, még csak megbecsülni sem lehet. De bizonyosan ezres nagyságrendről beszélünk, ami több száz tonna kárba veszett vadhús, több tízmillió forint elejtési díj és bizony több ezer, szenvedni hagyott élet.
A cikk folytatását ITT olvashatja el.
Forrás, kép forrása: erdo-mezo.hu (a fotót Horváth Dániel készítette)
A sebzett nagyvad utánkereséséről
Felmerül a kérdés, miért esik egyáltalán szó az utánkeresésről? Hiszen, aki vadászjeggyel rendelkezik, tisztában van vele, hogy sebzés esetén a kutya és vezetője megkeresik azt a vadat, amely a lövés után nem rogyott tűzben. Sajnos, ez egy olyan része a vadgazdálkodásnak, ahol az elmélet sok esetben nem találkozik a gyakorlattal. Arról nem is beszélve, hogy hol tart az utánkereső kutyák, vezetőik és egyáltalán a szakma megbecsültsége a vadásztársadalmon belül és kívül?
