Észak-Bácska vadászterületeinek egyetlen nagyvadja, az őz, ilyenkor már gyakorlatilag éhezik. A gabonát már nem legeli, a kukorica és a napraforgó túlnőtt azon a méreten, amikor még az őzeknek táplálékául szolgálhat. Maradtak tehát az erdőszélek, a szélvédő sávok, a vakmezsgyék és a lucernások, különösen azok, amelyeket rendszeresen kaszálják, ezért mindig talál zsenge hajtásokat a vad. Az elöregedett, szinte már fás szárú növényeket csak télen hajlandó legelni, amikor más nincs. Az okos vadgazda ilyenkor lekaszálja a réteket meg a legelőket, hogy friss, zsenge hajtásokat biztosítson a vadnak.

Nem olyan régen, amikor a gyomirtók még nem örvendtek ekkora népszerűségnek, a kizöldült tarlók elegendő táplálékot biztosítottak a vadnak. Ma már ilyent nemigen látni. Mivel vidékünkön szinte minden zsebkendőnyi területet művelés alá vontak a nyereséghajhászok, a legelők és a rétek is eltűnnek, mert felszántják őket.

Ezért volna fontos, hogy a vadászegyesületek már most feltöltsék az etetőket megfelelő minőségű takarmánnyal. Ahol vannak vadföldek a kukoricásokban meg a cirkosokban, ott kaszálással szigetszerűen alakítsunk ki mini legelőket. Ezeken a napsütötte, friss fűvel benőtt földdarabokon az őz megfelelő táplálékot és nyugalmat talál. Ha a magaslesek és a szóban forgó földterületek kölcsönös elhelyezkedése megfelelő, akár még az őznász előtt is vadászhatunk az állományban nem kívánatos bakokra. Akár… Most azonban a vadnak inkább nyugalomra van szüksége.

A másik szempont az őzzel való gazdálkodásnál a megfelelő ivóvíz biztosítása a vad számára. A Telecskai-fennsíkon levő vadászegyesületek számára a legnagyobb gondot a nyári aszályos, forró időszak jelenti. Víz nélkül ugyanis a vad vagy elvonul, vagy meghúzódik a legközelebbi csatorna, folyócska mentén. Ha ilyen nincs a környéken, szomjan pusztul.

Forrás, kép forrása: vadaszat.net