Őseink nemcsak a harcokban, hanem a vadászatok során is kitűnően forgatták reflexíjaikat. A lovas vadászatokat már a kezdetektől kutyák segítették, kitűnő vadászkutyáink a magyar vizsla, az erdélyi kopó és a magyar agár. A kutyák mellett használtak ragadozó madarakat, mint például karvalyt, héját, sólymokat. A magyar királyok szenvedélyes vadászok voltak, melyhez a magyar nemesség és papság is csatlakozott. A 18. század első fele hozta meg a lőfegyverek tökéletesedésével a hagyományos vadászati módok hanyatlását, a solymászat háttérbe szorult, csak a ló és a kutya marad az ember társa. A hazai lovas vadászatok nagy átalakuláson mentek át a 19. században, melyben döntő szerepet játszott gróf Széchenyi István, aki Wesselényi báróval történt angliai utazása után elhatározta, hogy megszervezi a korszerű falkavadászatokat. Sorra jelentek meg a kopófalkák az arisztokraták birtokain. A századvégén a falkavadászatok a társasági élet virágkorát jelentették.

A katonai alakulatok felismerték, hogy a vadászlovaglás kitűnő alkalom a tiszti hátasok kipróbálására, fejleszti a fiatal tisztek lovaglótudását.

A világháborúk után több kísérlet is irányult a lovas vadászatok hagyományainak felélesztésére. A rendszerváltás után újraalakult az agarászat, falkavadászat, és egy új próbálkozás a lovas vadászíjászat, melynek megfelelő alapja a biztos lovaglótudás és az íj kiváló kezelése.

Forrás, kép (Capári Lovasiskola) forrása: lovas.hu